A Hegy eredetét a mitikus történeteket tartalmazó szent könyvek, a puránák őrizték meg, nevezetesen a Szkanda-mahápurána és a Siva-mahápurána, de utalásokat találunk rá más szent szövegekben is, például a Siva-mahimna-sztótrában stb. A Siva-puránában szereplő történet így szól:
Brahmá és Visnu vetélkedése
Történt egyszer, hogy fekhelyén: kígyóágyán pihent Visnu,
mellette volt neje, Laksmí, s kísérői vették körül.
Véletlenül épp arra járt Brahmá, a fő Véda-tudó,
s megkérdezte az ott fekvő, lótusz-szemű, szép Visnutól:
„Ki vagy te, hogy renyhén heversz, bár látod, hogy én vagyok itt?
Kelj fel, és úgy nézz rám, hogy én, a te urad, jöttem ide!
Ha tiszteletet érdemlő, idős személy érkeztekor
elnéz fölötte valaki, vétkéért vezekelnie kell.”
Visnu, haragját leplezve, színlelt barátsággal beszélt:
„Légy üdvözölve, kedvesem! Jöjj, leülhetsz mellém ide.
Arcod miért ily ingerült, miért néz mérgesen szemed?”
Brahmá szólt:
„Visnu fiam, hódolattal kell illetned az érkezőt:
én vagyok a világ atyja, s egyben a te oltalmazód.”
Visnu szólt:
„Az egész világ bennem van; te tolvaj módjára beszélsz.
Köldökömből nőtt lótuszból születtél te, mint gyermekem.”
Így civakodtak egymással, mint két dühös kecskebak:
„Én vagyok a nagyobb, nem te; én vagyok az úr, én vagyok!”
És összecsapni készültek, hogy megöljék a másikat.
Hattyún és Garudán ülve folyt köztük a viaskodás,
és egymásnak rontott a két isten kísérete.
A mennylakók egész népe kocsiján odasietett,
kíváncsian, hogy láthassák e sosem-látott, nagy csatát.
A levegőből szemlélték, virágszirmokat szórva le.
A Garuda hátán ülő istenség számtalan nyilat
és dárda-esőt zúdított Brahmá mellére mérgesen.
Ám ellenfele sem volt rest, és tüzes nyilak záporát
lőtte ki Visnu testére, megtetőzve gerellyel is.
A páratlan, csodálatos viadalt néző istenek
aggódva nézték a tusát, s magasztalták vívóikat.
A csata hevében Visnu felhevülve fújt, tüzesen,
s a hatalmas Máhésvara fegyvert dobta Brahmá felé.
Erre a feldühödött Brahmá a világot megrengető,
szörnyű Pásupata fegyvert irányozta rá Visnura.
Brahmá és Visnu iszonyú, világ-dermesztő fegyvere
ezer Nap ragyogásával szállt a légben egymás felé,
ezer láng-hegyű dárdát szórt, s süvöltött, mint a szélvihar.
Így folyt Brahmá és Visnu közt a borzalmas párviadal.
A vészt látva, ijedelem fogta el az isteneket,
s tanácskoztak, mint bráhmanok, mikor két király összevész.
„Akitől függ a teremtés, a létezés, a pusztulás,
a semmiség s új létezés kegye, s ha nem akarja ő,
egy fűszál sem téphető le: a Háromágú Szigonyú
nagy istenséghez, Sivához kell fordulnunk oltalomért!”
Így döntöttek az aggódó istenek, és lakóhelyén,
a Kailászán, felkeresték a Holdsarló-ékű urat.
Megérkeztek a szent Óm szót megtestesítő örök úr
palotájához, főt hajtva beléptek a lak kapuján.
A palota csarnokában, fényes drágakő-vánkoson
ült az istenek legfőbbje; neje, Umá ült oldalán.
Jobb lábfeje a bal lábán, ölében lótusz-tenyere,
körülötte kísérete, testén minden szerencse-jel.
Két oldalán illemtudó nők legyezték figyelmesen,
s Véda-himnuszok dicsérték a kegyet osztó nagy urat.
Láttán az istenek szeme örömtől elhomályosult,
s egész testükkel borultak földre előtte messziről.
Szolgáival maga elé hívatta őket Siva úr,
és bölcs, barátságos szóval szólt az istenek ékköve:
Siva szólt:
„Üdvözöllek, gyermekeim. Uralmam alatt a világ
épségben virul-e, s minden isten jól végzi dolgait?
Régen tudtam, hogy sor kerül harcra Brahmá és Visnu közt,
amiről ti ismételten, aggódva beszámoltatok.”
Mint anya a gyermekeit, szelíd szóval nyugtatta meg,
mosolyogva, Ambá férje az összegyűlt isteneket.
Egyúttal parancsot adott száz hadvezérének az úr,
hogy Brahmá és Visnu küzdőterére menjenek.
Zeneszerszámok zendültek, és valamennyi hadvezér
felszállt ékszerekkel dúsan rakott kocsira sebesen.
A szent Óm szó alakjára emlékeztető nagy kocsit
öt varázsabroncs övezte, amelyen a nagy úr haladt.
Nyomon követték mindnyájan fiaikkal az istenek.
A küzdőtérre érkezve láthatatlanná vált Siva,
a zeneszó elhallgatott, elnémult az egész sereg.
A nagy Máhésvara és Pásupata fegyverrel
szándékozott Brahmá s Visnu egymást megsemmisíteni.
Egész világot perzselt a két izzó fegyver tüze.
Siva látta: végpusztulás tüze jő el idő előtt,
s a kettő között félelmes tűz-oszloppá átváltozott.
A világot felégetni képes két lángoló fegyver
azonnal a köztük álló tűz-oszlopba belézuhant.
A fegyverüket megfojtó csodát a harcoló felek
ámulva nézték, s egymástól kérdezgették: „Mi lehet ez?
Érzékkel felfoghatatlan ez az oszlop-formájú tűz;
ki kell kutatnunk, hol lehet az alja és a teteje.”
Így döntött magabiztosan a két büszke vetélkedő,
s rögtön indultak elszántan a titkot felderíteni.
„Azonban kettőnknek együtt elindulnunk nem célszerű”,
szóltak, és Visnu vadkanként ment fürkészni a gyökeret,
Brahmá hattyúvá változott, úgy repült a tető felé.
Hari az Alvilág mélyét áthasítva haladt tovább,
de végül sem találta meg a tűz-oszlop alapzatát.
A keresésben elfáradt, s a küzdőtérre visszatért.
Brahmá a levegőben fent egyre magasabbra repült,
s egy kétakí-virágszirmot látott fentről lehullani.
Bár már sok éve hullt, színét s illatát nem vesztette el.
Ám történt, hogy a kettejük tusáját szemlélő Siva
elnevette magát, s közben kissé megrázkódott feje.
Ettől a mozdulattól hullt le a csodálatos virág.
Brahmá szólt:
„Virágok fejedelme, mondd, miért hulltál le? Ki viselt?
E mérhetetlen oszlopnak jöttem keresni tetejét,
hattyú alakját öltve fel, de nem látom sehol, s ezért
lemondtam a reménységről, te középről hullsz alá?
Kéréssel fordulok hozzád; teljesítsd kívánságomat!
Ha visszatérek Visnuhoz veled együtt, te így beszélj:
»Az oszlop tetejét látta Brahmá; tanú vagyok reá.«”
Majd újra s újra meghajolt a kétakí-virág előtt.
Mert veszélyben hazudni is szabad, így szól a bölcsesség.
A fáradt, elcsüggedt Visnut ott találva, az Alkotó
diadalittasan táncolt, s ellenfeléhez így beszélt:
„Az oszlop tetejét nekem sikerült meglátnom, Hari.
Tanúságot tesz mellettem ez a szép kétakí-virág.”
„Úgy van!” – szólt hamis tanúként Visnu előtt a kétakí.
Hari elhitte Brahmának, hogy igaz az, amit beszél,
és leborulva főt hajtott előtte tisztelettudón.
Siva, hogy megfeddje Brahmát az elkövetett rút cselért,
előjött a tűz-oszlopból, saját alakját öltve fel.
Ekkor Visnu, megpillantva a megjelenő Nagy Urat,
felugrott, s remegő kézzel ölelte át a lábait:
„Balgatagon kerestük mi kezdeted s véged, Végtelen!
Bocsásd meg tévedésünket! Nem fogtuk fel játékodat.”
Siva szólt:
„Elégedett vagyok veled, kedvesem, Hari, amiért
a győzelemre vágyva sem tagadtad meg az igazat.
Velem egyenlő tisztelet fog megilletni ezután;
lesznek külön szentélyeid, szobraid, ünnepségeid.”
Így Hari igazmondása jutalmául az istenek
szeme láttán nyert Harától ugyanolyan tiszteletet.
Majd Siva két szemöldöke közepéből megalkotott
egy csodálatos teremtményt, Bhairava, „Félelmes” nevűt,
hogy Brahmá dölyfét megtörje. Az ura elé térdepelt,
és megkérdezte: „Mit tegyek, uram? Várom parancsodat.”
„Nézd, itt áll előtted Brahmá, az első Világ-alkotó;
tiszteld meg éles kardodnak suhintásával, kedvesem.”
Félkézzel megmarkolta a haját az ötödik fején,
amelyik hazudott, s kardját lengetve készült lecsapni rá.
ő remegett, akár a fák viharban, minden ékszere,
koszorúja lehullott, és Bhairava lábához borult.
Ám Visnu Brahmát megszánta, s kérőn összetéve kezét,
Siva lábát könnyekkel öntözte, és így esdekelt:
Visnu szólt:
„Tőled nyerte volt hatalma jeléül ötödik fejét;
nézd el ezt az első vétkét; bocsáss meg neki kegyesen!”
Meghallgatta az esdeklést az istenek előtt az Úr,
s visszaszólította Brahmá büntetésétől Bhairavát.
Majd a csalárd Brahmához szólt, aki legörbedt nyakkal állt:
„Te tiszteletet hajhászva legfőbbnek hazudtad magad;
ezután nem lesz templomod, ünneped és imádatod.”
Brahmá szólt:
„Uram, bocsáss meg! Nagy kegy az, hogy megtarthattam fejemet.
Üdv néked, aki a világ létrehozó szülője vagy,
aki eltörölsz minden bűnt, akinek nyilai hegyek.”
Siva szólt:
„A világ elpusztul, ha nincs király, akitől félni kell;
vedd át a világ kormányát, büntesd meg a bűnösöket.
Még egy, másnak ki nem jutó kegyben is részesítelek:
az áldozat és a házi áhítat őre te leszel,
s a hibátlan áldozat is eredménytelen nélküled.”
A hamis tanú kétakí-virágot megfeddte Siva:
„Hej, kétakí, hazug vagy te! Távozz éntőlem messzire!
Mostantól fogva nincs helyed nekem szóló áhítaton.”
A Nagy Úr szavait hallva, a jelen lévő istenek
eltávolították maguk oldaláról a kétakít.
A kétakí-virág szólt:
„Parancsod gyümölcstelenné tette létezésem, uram;
tedd gyümölcsözővé ismét; bocsásd meg balga vétkemet!
Tudatlan vagy tudott bűnt is eltöröl a rád gondolás;
én szemtől szembe láttalak; vétkem hogy ne törlődne el?”
A Magasztos a kétakí magasztalására felelt:
„Nem méltó, hogy viseljelek, én, az igazság istene.
Követőim viselnek majd, így lesz léted gyümölcsöző.
Szentélyeimben szobraim fölött fogsz díszként függeni.”
Így áldotta meg a Nagy Úr Brahmát, Visnut, s a kétakít.
Forrás: Puránák. A hindu legendairodalom gyöngyszemei. Corvina, Budapest, 2008.
Szanszkrit eredetiből fordította Vekerdi József.
A történet úgy folytatódik, hogy, mivel a lingam vagy oszlop túlságosan vakító volt, Visnu és Brahmá kérlelték Sivát, hogy olyan módon nyilvánuljon meg, hogy a halandók is láthassák. Ekkor Siva az Arunácsala Hegyként nyilvánította meg magát. Siva további üdvös hatások birtokosává tette a Hegyet.
Következzen egy részlet a Szkanda-puránából:
Srí Arunácsala Máhátmja
(Az Arunácsala dicsősége)
„Siva így szólt:
…E ragyogó Arunácsala puszta látványa elegendő ahhoz, hogy felszámoljon minden karmát.
Amihez végtelen fájdalmak árán sem lehet eljutni – a védánta valódi értelméhez -, azt könnyen elérheti bárki, aki közvetlenül látja ezt a hegyet, vagy a távolból reá gondol.
Úgy rendelem, hogy ha valaki a hegytől számítva három jódzsanán (vagyis kb. tizenhat kilométeren) belül lakik, már az elegendő ahhoz, hogy elégessen minden tökéletlenséget, és a Legfőbbel való egyesülést eredményezze (akár még beavatás nélkül is).”
A mitikus történet természetesen különféle értelmezésekre ad lehetőséget, de a szimbólumok nyelve mélyebb szinteket ér el, mint a racionális magyarázat. A történet egyik lehetséges értelmezése a következő:
Visnu az egót vagy individualitást, Brahmá a gondolkodást, Siva pedig az Átmant, a Szellemet jelképezi. Az egónak és a gondolkodásnak (amely elfeledkezett valódi helyéről és eredetéről) fel kell ismernie a nálánál mérhetetlenül hatalmasabb Szellemet (Átmant vagy Önvalót).
Az eseményre, vagyis Siva fényoszlopként való megjelenésére minden évben hatalmas ünneppel, az ún. Dípammal emlékeznek meg az Arunácsalánál. Erre már a Védákban, a puránákban és a Siva-bhakták költeményeiben található utalás. Az ünnep fénypontja (szó szerint) az, amikor óriási tüzet gyújtanak a Hegy tetején. Innen ered a név, amelyet Paul Bruntonnál is olvashattunk: a Szent Jelzőtűz Hegye. Ennek a jelzőtűznek is megvan a szimbolikus jelentése, amint Srí Ramana Maharsi egyik versében írja:
A jelzőtűz valódi jelentése
Megszabadulni az „én a test vagyok” képzetétől
és az elmét hagyni a Szívbe beleolvadni,
hogy felismerjük az Önvalót a nem kettős létként
és mindennek fényeként,
ez az Annámalaion, a világegyetem középpontján
gyújtott jelzőtűz látásának valódi értelme.
Daksinamúrti és Ramana-Arunácsala
A legenda szerint számos ősi risi, bölcs és szent kereste fel zarándokként az Arunácsalát, vagy élt a Hegy közelében. Közülük csak néhány: Gautama Risi (aki természetesen nem azonos a Buddhával), Vjásza (a Mahábhárata állítólagos szerzője), Nárada (a Bhakti-szútrák szerzője), Kapila (a szánkhja bölcselet rendszerbe foglalója) stb…
Úgy tartják, hogy az Arunácsalánál tanított Siva az ősidőkben Daksinámúrtiként, egy ifjúként, akit idősebb tanítványok vettek körül. Csendben adta át nekik a tudást, mivel a szívre gyakorolt közvetlen hatás a tiszta advaita tanok természetes velejárója. Állítólag egy hatalmas banjanfa alatt ült és ül ma is az Arunácsala északi lankáin, egy olyan helyen, mely a Hegyet megmászók számára nem elérhető, s hogy csendes útmutatása megvilágosodást hoz bárkinek, aki felkeresi őt.