Második, javított kiadás:
Arthur Osborne: A szent hegy bölcse és Sri Ramana Maharsi: Negyven versszak a valóságról
(Egy kötetben.) Filosz, Budapest, 2017.
Első kiadás:
Arthur Osborne: A szent hegy bölcse
és Sri Ramana Maharshi: Negyven versszak a valóságról.
(Egy kötetben.) Reiki Alapítvány, Budapest, 1999.
(A név átírásában található különbséget az okozza, hogy könyveinkben először angolos, majd pedig, a könnyebb olvashatóság érdekében, magyaros átírást alkalmaztunk.)
Arthur Osborne megindító visszaemlékezése bepillantást nyújt Srí Ramana Maharsi bölcsességébe és életébe. A szerző lefesti az indiai szent mindennapjait, a világhoz, a tanítványaihoz és a szent hegyhez, az Arunácsalához fűződő kapcsolatát. A kötet második része Srí Ramana egy nagyobb terjedelmű költeményét tartalmazza, melyben a bölcs saját szavaival foglalja össze tanításának lényegét.
Részletek a könyvből:
A bölcsek, réges-régen, egyetértettek abban, hogy a kali-jugának megfelelő szádhana leginkább a náma dzsapa, az Isteni Név invokációja. Abban is azonos véleményre jutottak, hogy a dnyána márga, a „közvetlen ösvény” túl meredek ebben a korban. Ennek ellenére azt is kijelentették, hogy a korszak vége felé az ösvény egyszerű lesz és könnyen járható. Ezt hozta el Bhagaván Srí Ramana azzal, hogy megnyitotta az emberiség számára az Ön-kutatás elfelejtett útját, méghozzá olyan formában, mely megfelel korunk körülményeinek, s amelyet későbbi fejezeteinkben bemutatunk. Ez valóban olyan integrált út, amelyben mindhárom összetevő – a dnyána, a bhakti és a karma márga – megtalálható, és amelyben a nagyobb hangsúly arra az elemre fektethető, mely a követő természetének megfelel. Eme ösvény megteremtése volt Bhagaván közöttünk zajló életének titka és értelme, és ezt próbáljuk meg leírni különböző megközelítésekben a következő fejezetek során. Tanítása fél évszázadában Bhagaván újra és újra tudtunkra adta, hogy ez a legmegfelelőbb, a legközvetlenebb és a legbiztosabb út.
A legfenségesebb és legmegkapóbb film volt, amit valaha láttam, mégis minden közjáték nélküli: az Arunácsala hegy látképe az ásram kocsibehajtójáról, és egy magas, törékeny, világos bőrű ember, rövid, ősz hajjal, amint egy sétabot segítségével lefelé lépked a hegy lankáin. Ezután az következik, ahogy kilép a hallból, rámosolyog egy csecsemőre, majd keresztülhalad az ásramon. Egyszerű, hétköznapi dolgok, ám szépségüktől eláll az ember lélekzete: az egyszerűség olyan természetes, a mosoly olyan önkéntelen, a fenség olyan magától értetődő.
Bőrének színe világos volt, majdnem aranyszínű, ősz haja és szakálla mindig rövid, mivel fejét az ásram vezetői minden teliholdkor leborotváltatták a szannyászinok módjára. Sovány teste idősebbnek tűnt a koránál, magán viselte szomorúságaink terhét. Térde reumától szenvedett, s emiatt erősen botjára támaszkodott séta közben, tekintetét a földre szegezve. Szerénység, hihetetlen egyszerűség, gyermeki védtelenség lengte körül. Annak puszta látványa, ahogy keresztülsétál az ásramon, elegendő volt ahhoz, hogy megragadja szívünket. Világiaknak tűnő emberek követték tekintetükkel, szeretettől csillogó szemmel.
Srí Bhagaván történetében nincs semmi rendkívüli. Egy szegény, dél-indiai bráhmana családban született, tanulmányait egy misszionáriusi iskolában végezte, ahol némi angolt is tanult. Átlagos, egészséges gyermek volt, aki jobban szerette a sportot, mint a tanulást. A nagy változás tizenhét éves korában történt, amikor a serdülők rendszerint a gyermekkorból a felnőttkorba lépnek.
Egy napon hirtelen rettentő halálfélelme támadt, úgy érezte, hogy azonnal elragadja a halál. Nem volt senki, akihez fordulhatott volna, senki, aki segítséget nyújtott volna. Ráébredt, hogy egyedül kell szembenéznie vele. Mereven feküdt ágyán, s megpróbálta elképzelni, eljátszani a halált. Visszatartotta a lélekzetét, hogy a tapasztalás még élőbb legyen, vagyis öntudatlanul a pránájáma vagy lélekzetszabályozás technikáját alkalmazta. Azt mondta magában: „Rendben, tehát eljött a halál. Mit jelent ez? A test halott. Elviszik majd az égető gháthoz, hogy ott elhamvasszák. De a test halálával »én« is meghaltam-e? Vajon ez a test-e az »én«?” Ezek nem üres gondolatok voltak csupán. Az élő igazság ragyogott fel benne, miszerint ő nem az érzéketlen test, s nem is a felmerülő-eltűnő gondolatok, hanem az örökkévaló „Én”, a halhatatlan Szellem. Abban a pillanatban meghalt a halál, és ő az örök Önvaló világosságára ébredt. Egy életnyi igyekezet és szádhana sűrűsödött számára abba a néhány rövid másodpercbe. Az elméletekről később szerzett tudomást, s később ismert rájuk, csakúgy, mint egy asszony, aki világra hozta gyermekét, ám a szülésről csak azután olvasott.