Három templomot szenteltek a szent Arunacsala Hegynek. Ezek közül az egyik a keleti oldalon található Nagytemplom (Arunácsalésvara-templom, ez Dél-India egyik legnagyobb templomegyüttese), a másik a nyugati oldalon álló Ádi Annámalai-templom, a harmadik pedig az Ajjankulam-víztároló partján álló Arunagirináthar-templom.
A Nagytemplomban a hagyomány szerint az idők kezdete óta megtalálható egy önmagától keletkezett tűz-lingam, vagyis szvajambhu tédzsó-lingam. A történet szerint miután Brahmá és Visnu kérésére Siva az Arunácsala formáját öltötte, az istenek tovább kérlelték, hogy öltsön olyan formát is, melyet az előírt felajánlásokkal imádhatnak. A legenda szerint tehát ily módon keletkezett (a földből kiemelkedve) a lingam, mely köré a későbbiekben templom épült.
A legenda szerint az Ádi Annámalai templomban áll az első – Brahmá által felszentelt – Siva lingam. Az Arunagirináthar-templomban található lingamot állítólag maga Ádi Sankara, az első Sankarácsárja szentelte fel.
A Hegyen számos barlang található, melyek közül kettőben Srí Ramana is hosszú éveket töltött (egészen pontosan a Virúpáksa-barlangban tizenhat évig, a Szkanda-ásramban pedig hat évig élt), mielőtt a Hegy lábánál lévő ásramba költözött volna. Érdekes megemlíteni, hogy mivel a Hegy Isten formája, nem temetkezhetnek rajta, nem hozhatnak létre síremléket, hanem ha valaki meghal a Hegyen, a Hegy lábához kell lehozni, és ott kell hamvasztani vagy eltemetni.
A Hegy körül a négy fő- és négy mellékégtájnak megfelelően nyolc lingam található, a hozzájuk tartozó nyolc Nandival (a szent bikával, Siva hátasállatával és tanítványával) és szent víztárolóval. Számtalan további víztároló, kisebb-nagyobb szentély, ásram és templom található a Hegyen vagy a Hegy körül.
A Hegy dicsőségét nemcsak a szent iratok zengték a régi időkben, és Srí Ramana Maharsi a huszadik században, hanem a közbülső időben is számos költemény és dal született az Arunácsala minden racionalitást meghaladó erejéről. Így például tamilföld négy nagy bölcse, Manikkavácsahar, Szundaramúrti, Appar és Dnyána Szambandhar is úgy írta le a Hegyet, mint hatalmas dnyánahalmot, vagyis a bölcsesség roppant tömegét.
Egy népszerű indiai mondás is megörökítette az Arunácsala egyedülálló voltát: „Megpillantani Csidambaramot, Tiruvarurban születni, Benáreszben meghalni vagy pusztán az Arunácsalára gondolni: ez biztosan elhozza a Megszabadulást.”
Összeállította: Veszprémi Krisztina és Malik Tóth István
Arthur Osborne: Arunácsala
Van valami nyerseség a tájban. Sziklatömbök hevernek szanaszét, mintha egy óriás kéz szórta volna széjjel őket. Száraz tövises cserjék és kaktuszkerítések, nap perzselte mezők és sivár formájúra koptatott kis hegyek – mégis hatalmas, árnyékot adó fák a poros út mentén, és itt-ott, egy víztároló vagy kút mellett rizsföldek élénk zöldje. Ebből a zord szépségből emelkedik ki az Arunácsala hegye. Annak ellenére, hogy csak mintegy kilencszáz méter magas, uralja a vidéket. Délről, az ásram felől megtévesztően egyszerű: csupán egy szimmetrikus hegy, két majdnem egyenlő elődombbal mindkét oldalon. Hogy a szimmetria még tökéletesebb legyen, a legtöbb reggelen a hegy fehér felhő- vagy ködkoronát visel a csúcsán. De bámulatba ejtő, hogy a látvány miként változik, ahogy az ember végigjárja a hegy körüli tizenhárom kilométeres utat, az előírt módon, dél felől nyugatra, jobb oldalával a hegy felé. A hegynek minden szemszögből megvan a maga jellege és szimbolikája: az, ahol visszhangot ver; ahol a csúcs alig látszik a két elődombtól, mint az Önvaló a két gondolat közötti intervallumban; ahol az öt csúcs látható; ahol Siva és Sakti tűnik fel, és még folytathatnánk.
Szent víztárolók jelzik a tér nyolc irányát, és mantapamok (egyszerű kőcsarnokok) állnak a különféle fontos pontokon. Kiemelkedik ezek közül a Daksinámúrti-mantapam a déli ponton, hiszen Daksinámúrtni nem más, mint a csendben tanító Siva, ez pedig az Arunácsala.
„Ki a látó?” Amikor ekképpen kutattam,
Megfigyeltem a látó eltűnését magamban,
És ami túlélte azt. Nem volt több „Én láttam”,
De vele eltűnt a gondolat is, hogy: „Én nem láttam.”
Ki is lenne képes átadni mindezt szavakban?
Még az ősi időkben is (mint Daksinámúrti)
Csak a csend által tudtad közvetíteni.
Hogy csendeddel átadd (transzcendens) voltodat épp itt,
Azért tornyosulsz hegyként, ragyogva égtől a földig.”
Srí Bhagaván mindig bátorította az embereket, hogy végezzék a pradaksinát, vagyis járják körül a hegyet. Még az öregeket és gyengéket sem tanácsolta el tőle, csak azt mondta, járjanak lassan. A pradaksina amúgy is lassan végezendő, „mint ahogy egy várandós királynő tenné a kilencedik hónapban”. Akár csendes meditációban, akár énekelve és kagylókürtöt fújva, gyalog kell megtenni, mindenféle jármű nélkül, ráadásul mezítláb. A legkedvezőbb alkalmak: Sivarátrí, vagyis Siva éjszakája, és Kárttikái, azaz a nap, amikor a Fiastyúk (Kárttikái) együtt áll a teleholddal, általában novemberben. Ez alkalmakkor a hívek folyamatos áradata a hegy körül olyan, mint egy virágfüzér.
Egyszer egy nyomorék öregember sántikált a mankójával a hegy körüli úton. Gyakran tett így pradaksinát végezve, de ez alkalommal elhagyni készült Tiruvannámalait. Úgy érezte, csak teher a családja számára. Perpatvar tört ki közte és a rokonai között, és ő úgy döntött, elhagyja őket, és valamiképpen egy másik faluban keres megélhetést. Hirtelen egy fiatal bráhmin jelent meg előtte, megragadta a mankóit, és így szólt: „Nem érdemled meg őket.” Mielőtt a nyomorék szavakba tudta volna önteni haragját, ráébredt, hogy lábai kiegyenesedtek, és immár nem volt szüksége mankóra. Nem hagyta el Tiruvannámalait – ott maradt, és mindenki jól ismerte őt a városkában. Srí Bhagaván részletesen elmesélte a történetet néhány követőnek, és felhívta a figyelmet az Arunácsala Szthala Puránában található elbeszéléssel való hasonlóságára. Akkoriban fiatal szvámí volt, és a hegyen élt, de sohasem mondta azt, hogy ő lett volna a történetben szereplő ifjú bráhmin.
Az Arunácsala az egyik legrégebbi és legszentebb az indiai szent helyek között. Srí Bhagaván kijelentette, hogy az Arunácsala a föld szíve, a világ spirituális központja. Srí Sankara úgy beszélt róla, mint a Méru-hegyről. A Szkanda Purána pedig így ír: „Ez a szent hely! Mindenek között az Arunácsala a legszentebb! Ez a világegyetem szíve! Tudd, hogy ez Siva titkos és szent Szív-központja!” Számos szent élt itt, egyesítve szentségüket a hegyével. Úgy tartják, és Srí Bhagaván is megerősítette, hogy barlangjaiban mind a mai napig sziddhák (természetfeletti képességekkel rendelkező bölcsek) élnek, fizikai testben vagy anélkül, és néhányan látták, amint fényekként mozognak éjszakánként a hegy körül.
Egy puránikus történet szól a hegy eredetéről. Egyszer Visnu és Brahmá vitatkozni kezdtek, hogy melyikük a kiválóbb. Veszekedésük hatására fejetlenség uralkodott el a földön, mire a Dévák felkeresték Sivát, és könyörögtek neki, hogy döntse el a vitát. Siva erre megnyilvánult fényoszlopként, amelyből egy hang szólalt meg, kijelentve, hogy az a nagyszerűbb, aki megtalálja a lángoszlop tetejét vagy alját. Visnu egy vadkan formáját öltötte, és ásni kezdett, hogy meglelje a kiindulópontot, míg Brahmá egy hattyú alakjában szárnyalva igyekezett elérni az oszlop tetejét. Visnunak nem sikerült elérni az oszlop alját, de „kezdte meglátni magában a Legfőbb Fényt, amely mindenek szívében ott lakozik, és elmerült a meditációban, megfeledkezve a fizikai testről, sőt önmagáról sem véve tudomást, arról, aki keresett”. Brahmá viszont meglátott egy lehulló panpungvirágot, és elhatározta, hogy akár csalással is, de győzedelmeskedik. Így hát visszatért a virággal, és azt állította, hogy a csúcsról szakította.
Visnu beismerte vereségét, és az Úrhoz fordult dicsőítő énekkel és imával: „Te vagy az Ön-ismeret! Te vagy az Óm! Te vagy mindennek kezdete, közepe és vége! Te vagy minden, és Te világítasz meg mindent!” Siva kinyilvánította Visnu nagyszerűségét, míg Brahmá megszégyenült, és beismerte hibáját.
Ebben a legendában Visnu az egót vagy individualitást, Brahmá a gondolkodást, Siva pedig az Átmant, a Szellemet jelképezi.
A történet úgy folytatódik, hogy, mivel a lingam vagy oszlop túlságosan vakító volt, Siva ehelyett az Arunácsala hegyként nyilvánította meg magát, kijelentvén: „Amiképpen a Hold a Naptól nyeri a fényét, úgy minden szent hely az Arunácsalától fogja nyerni szentségét. Ez az egyetlen hely, ahol ezt a formát öltöttem azok üdvére, akik imádni óhajtanak engem, és el akarják érni a megvilágosodást. Az Arunácsala maga az Óm. Én meg fogok jelenni e hegy csúcsán minden évben Kárttikáikor, békességet adó jelzőtűz alakjában.” Ez nemcsak az Arunácsala szentségére utal, hanem az advaita tanainak és az Ön-kutatás ösvényének kiválóságára is, melynek az Arunácsala a központja. Ezt érthetjük Srí Bhagaván kijelentésén is: „Végül mindenkinek el kell jönnie az Arunácsalához.”
Forrás: Arthur Osborne: Az Önismeret ösvénye. Srí Ramana Maharsi élete és tanítása. Filosz, Budapest, 2011.
Malik Tóth István fordítása