„A Szív-lótuszban tiszta és változás nélküli tudatosság lakozik az Önvaló alakjában. Amikor az ego megsemmisül, akkor az Önvaló e tudatossága elhozza a lélek megszabadulását.”
India sohasem szűkölködött szellemi óriásokban, ám még közülük is kiemelkedik Srí Ramana Maharsi, aki 1879-ben született Dél-Indiában, néhány nappal karácsony után. Ez az érdekes egybeesés jellemezte azt a napot is, amelyen elhagyta a földi világot: 1950. április 14-e nem sokkal az akkori nagypéntek után esett. Srí Ramana vonakodott attól, hogy követői egyáltalán megünnepeljék születésnapját. A következő verset írta erről:
Te, ki megünnepelnéd a születés napját, keresd először azt, honnan születtél. Az ember igaz születésnapja az, amikor belép Abba, mely meghalad születést s halált – ez pedig az örök Lét.
Az embernek legalább születésnapján gyászolnia kellene amiatt, hogy belépett e világba (szamszárába). Büszkélkedni vele és ünnepelni azt olyan, mintha gyönyörködnénk egy hullában, miután felékesítettük. Ha valaki Önvalója után kutat és eggyé válik Azzal, arról kijelenthetjük, hogy bölcs.
„Igaz születésnapja” tizenhat éves korában érkezett el. ő maga így számol be erről:
Az életemben bekövetkező hatalmas változás mintegy hat héttel azelőtt történt, hogy örökre elhagytam Madurát. Egészen hirtelen jött, amint nagybátyám házának első emeleti szobájában ültem. Nagyon ritkán voltam beteg, és aznap sem volt semmi baj az egészségemmel, mégis egy hirtelen, heves halálfélelem lett úrrá rajtam. Egészségi állapotom nem adott erre okot, és én nem akartam felelőssé tenni érte, sőt azt sem próbáltam kitalálni, hogy vajon van-e bármilyen alapja félelmemnek. Egyszerűen azt éreztem, hogy meg fogok halni, majd elkezdtem gondolkodni, mit is tehetnék. Fel sem ötlött bennem, hogy orvoshoz forduljak vagy rokonaimtól, barátaimtól kérjek segítséget. Éreztem, hogy magamnak kell megoldanom a problémát, akkor és ott.
A halálfélelem sokkja befelé vezette az elmémet, és a következőket mondtam magamban anélkül, hogy valójában megfogalmaztam volna a szavakat: „Hát eljött a halál. De mit jelent ez? Mi az, ami meghal? A test hal meg.” S azonnal eljátszottam a halál megtörténtét: mereven kinyújtott végtagokkal lefeküdtem, mintha a tetszhalál állapotában lennék, és halottnak tettettem magam, hogy nagyobb valóságot adjak a vizsgálódásnak. Visszatartottam a lélegzetemet, és összeszorítottam ajkaimat, hogy hang se hagyhassa el a számat, hogy se az „én” szót ne tudjam kiejteni, se mást. „Rendben hát – mondtam magamban -, ez a test meghalt. A tetemet elszállítják majd és elhamvasztják, ám a test halálával én is meghaltam-e? Vajon a test-e az én? A test csendes és érzéketlen, de én személyiségem teljes erejét érzem, sőt még az »én« hangját is hallom magamban, a testtől függetlenül. Tehát én a Szellem vagyok, ami meghaladja a testet. A test meghal, de az azt meghaladó Szellemhez nem férkőzhet a halál. Ez azt jelenti, hogy én a halhatatlan Szellem vagyok.”
Ezek nem puszta gondolatok voltak, hanem az egész elevenen keresztülvillant rajtam, mint az élő igazság, amelyet közvetlenül felfogtam, majdnem minden gondolkodás nélkül. „Én” valami nagyon valós voltam, az egyetlen valós dolog jelenlegi állapotomban, és a testemmel kapcsolatos minden tudatos aktivitás erre az „énre” összpontosult. Ettől a pillanattól kezdve az „én” vagy az Önvaló valami hatalmas vonzerő által önmagára irányította figyelmét. A halálfélelem egyszer s mindenkorra eltűnt, és a feloldódás az Önvalóban innentől fogva töretlenül folytatódott. Más gondolatok felbukkanhattak és eltűnhettek, mint a különböző hangjegyek, de az „én” fennmaradt, mint a fundamentális sruti-hang, mely minden egyéb hangnak az alapja, és amely minden egyéb hanggal együtt zeng. A test lehetett beszéddel, olvasással vagy bármi mással elfoglalva, én mindig az „énre” összpontosítottam. Ezt a válságot megelőzően nem volt tiszta érzékelésem Önvalómról, és nem is vonzódtam hozzá tudatosan. Nem éreztem iránta észrevehető vagy közvetlen érdeklődést, még kevésbé szándékoztam folyamatosan benne időzni.
[…] Nem voltam pesszimista: mit sem tudtam az életről, nem voltam tisztában vele, hogy az szomorúsággal teli. Nem is az a vágy mozgatott, hogy elkerüljem az újraszületést, keressem a megszabadulást, vagy akár hogy elérjem a szenvedélytelenséget vagy a megváltást. Azelőtt nem olvastam könyveket, kivéve a Periapuránamot és a Bibliát, valamint részleteket Thájumánavartól és Théváramtól. Ísvaráról alkotott fogalmam hasonló volt a puránákban találhatóhoz, és sohasem hallottam Brahmanról, a szamszáráról és az ehhez hasonló dolgokról. Nem tudtam még, hogy létezik egy Lényeg vagy személytelen Valóság, mely mindennek alapját alkotja, s hogy ettől sem Ísvara, sem én nem különbözünk. Később, Tiruvannámalaiban, amikor a Ribhu Gítát és más szent iratokat hallgattam, megtanultam mindezt, és ráébredtem, hogy a könyvek elemzik és megnevezik azt, amit én intuitíven megéreztem elemzés és nevek nélkül. A könyvek nyelvén úgy írhatnám le azt az állapotot, amelyben a felébredés után időztem, mint a suddha manaszt, a vidnyánát vagy a megvilágosodott intuícióját.
Nem sokkal ezután belső parancsnak engedelmeskedve elhagyta a szülői házat, és Tiruvannámalaiba, a szent Arunácsala hegyhez ment, hogy egész hátralévő életét ott töltse.
Néhány szóban a szent hegy fontosságát is ki kell emelnünk. „Az Arunácsalát a legősibb időktől kezdve a megnyilvánult Sivának tartották. Ez a középpontja a legtisztább és legesszenciálisabb tannak, az advaitának, és annak a szellemi útnak, mely hozzá tartozik. Ez minden ösvény közül a legközvetlenebb, amit úgy neveznek, Ön-kutatás. […] Az Arunácsalánál tanított Siva az ősidőkben Daksinámúrtiként, egy ifjúként, akit idősebb tanítványok vettek körül. Csendben adta át nekik a tudást, mivel a szívre gyakorolt közvetlen hatás a tiszta advaita tanok természetes velejárója.”
Az Arunácsalához való megérkezése után Bhagaván az üdvösség ragyogásába merült, alig véve tudomást testéről. Egy ideig a tiruvannámalai nagytemplomban, a hegy körüli szentélyekben vagy ligetekben élt, majd hosszú időre a hegyen lévő barlangokba költözött. Sokáig egyáltalán nem is beszélt, ha kérdezték, olykor írásban válaszolt. Azon kevesek közé tartozott, akik megvilágosodásuk ellenére nem mondtak le az írásról, jóllehet írásos hagyatéka nem nagy terjedelmű. Műveinek zömét versei teszik ki, amelyek nagy részét követői kérésére szerezte. Emellett meg kell még említenünk fordításait és a vele való beszélgetésekről készült feljegyzéseket is.
A hegyhez fűződő kapcsolatára a bensőséges szeretet (bhakti) volt jellemző, azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy Bhagaván számára az Arunácsala magát az Önvalót jelenti:
Óh, Arunácsala!
Benned alakult ki
A világegyetem képe,
Benned van szállása,
S benned oldódik fel az.
Ez a magasztos igazság.
Te vagy a Belső Önvaló,
Ki az „Énként” táncol a szívben.
A szív a te neved, óh, Uram!
Már a kezdeti időkben sokan keresték fel őt szellemi útmutatást kérve, s ez nem változott egészen élete végéig. A Srí H. V. L. Púndzsáról szóló fejezetben személyes beszámolót is találhatunk a vele való fantasztikus és átformáló erejű találkozásról. Álljon itt most néhány, Srí Ramana és a keresők között elhangzott párbeszéd a Talks with Sri Ramana Maharshi (Beszélgetések Srí Ramana Maharsival) című műből. Ezekből megismerhetjük tanításának, az Ön-kutatásnak (Átma vicsárának) fontosságát és módszerét, valamint azt, hogy milyen lényegtelennek találta a természetfeletti képességek megszerzését. Azt azonban ne tévesszük szem elől, hogy a szavak csupán közvetítő eszközök, ahogy erre Srí Ramana fel is hívja figyelmünket: „Létezik a tiszta Tudás, amelyből megszületik az ego, az egóból azután megjelennek a gondolatok, s a gondolatokból a kimondott szavak. Tehát a szó az eredeti forrás ükunokája. Ha a szavak hatást fejthetnek ki, ítéld meg magad, mennyivel hatalmasabb lehet a csend általi igehirdetés!”
Kérdés: A buddhisták azt állítják, hogy az „én” valótlan, míg Paul Brunton a Secret Path (Titkos ösvény) című munkájában azt kéri tőlünk, hogy haladjuk meg az „én”-gondolatot, és érjük el az „Én” állapotát. Melyik az igaz a kettő közül?
Srí Ramana Maharsi: Úgy tartják, két „én” létezik, az egyik alacsonyabb rendű és valótlan, s ennek mindenki tudatában van, míg a másik magasabb rendű és valós. Ez utóbbi a felismerendő.
Nem vagy önmagadnak tudatában, amikor alszol, ám tudatában vagy ébrenlét közben. Felébredve azt mondod, aludtál, de ezt nem tudtad a mély alvás állapotában. Tehát a sokféleség a test-tudatossággal együtt jött létre, ez a test-tudatosság viszont egy adott pillanatban jelent meg – van kezdete és vége. Aminek kezdete van, az szükségszerűen valami. Mi ez a valami? Ez az „én”-tudatosság. Ki vagyok én? Honnan származok én? Ha megtalálod a forrást, akkor eléred az Abszolút Tudatosság állapotát.
*
A Maharsi tanítása megegyezik Sankaráéval?
A Maharsi tanítása csupán saját tapasztalatainak és felismerésének kifejezése. Mások úgy találják, hogy megegyezik Srí Sankaráéval.
Ez így van. Többféleképpen meg lehet fogalmazni ugyanazt a felismerést?
Egy Önmagára ismert személy a saját nyelvét használja. Mindazonáltal a legmegfelelőbb nyelv a csend.
Hogyan vélekedik a Maharsi a hatha jógáról vagy a tantrikus gyakorlatokról?
A Maharsi nem bírálja az egyik létező módszert sem. Mindegyik megfelelő az elme megtisztítására. Egyedül a megtisztult elme képes felfogni a Maharsi tanítását és kitartani gyakorlása mellett.
*
Hogyan lehet uralmunk alá vonni az elmét?
Vajon egy tolvaj elárulja magát? Vajon az elme megtalálja önmagát? Az elme nem keresheti az elmét. Nem veszel tudomást arról, ami valós, ragaszkodsz az elméhez, ami valótlan, és ezzel egyidejűleg próbálod megtalálni, mi az. Jelen volt az elme alvás közben? Nem. Most viszont itt van. Ebből következik, hogy nem állandó. Megtalálhatod-e vajon az elmét? Az elme nem te vagy. Te azonban úgy véled, az elme vagy, s ezért azt kérdezed tőlem, miképpen tudod uralmad alá vonni. Ha létezne, uralmad alá lehetne vonni, ám nem létezik. Értsd meg ezt az igazságot a kutatás segítségével. A valótlanságot keresni meddő próbálkozás. Keresd hát a valóst, azaz az Önvalót! Ezen a módon uralkodhatsz az elmén. Csupán egyetlen Valós dolog létezik!
Mi ez az egyetlen Valós dolog?
Az, ami létezik. A többi pusztán látszat. A sokféleség nem a valós természete. Olvassuk a papírra nyomtatott betűket, ám elfeledkezünk a papírról, ami a háttér. Ehhez hasonlóan, megragadnak bennünket az elme megnyilvánulásai, és elfeledkezünk a háttérről. Kinek a hibája ez?
*
Létezik egy Abszolút Létező? Milyen kapcsolatban van a viszonylagos létezéssel?
Vajon különböznek egymástól? Minden kérdés csupán az elmében jelenik meg. Az elme megjelenik az ébrenléttel, és lecsillapodik a mély alvásban. Amíg jelen van az elme, addig lesznek jelen ilyen kérdések és kétségek.
Az Abszolút elérésének folyamatában bizonyára egymást követő szinteket találunk. Vannak a valóságnak fokozatai?
A valóságnak nincsenek fokozatai. Fokozatok a dzsíva [egyéni lélek] megtapasztalása számára, nem pedig a valóságban léteznek. Ha valamit elérhetünk újonnan, akkor azt el is veszíthetjük, míg az Abszolút a középpont – itt és most.
*
A gyakorlás célja a tudatlanság eloszlatása, nem pedig az Ön-megvalósítás elérése. A Megvalósítás mindig jelen van, itt és most. Ha bármi újonnan elérendő lenne, akkor azt úgy kellene értelmeznünk, hogy egyszer nincs jelen, máskor pedig jelenlévő. Ebben az esetben nem lenne állandó, és nem is lenne elérésre érdemes. Ám a Megvalósítás állandó, örök, és itt és most is jelen van.
A tudatlanság eloszlatásához szükséges a kegyelem.
Bizonyosan. Ám a kegyelem mindig is jelen van. A kegyelem az Önvaló, nem pedig olyasvalami, amit meg kell szerezni. Mindössze tudnunk kell létezéséről. Például a Nap csupán ragyogás, nem ismeri a sötétséget. Mások azonban a sötétség eloszlásáról beszélnek, amikor a Nap megjelenik. Ehhez hasonlóan a tudatlanság is kísértet csupán, nem valós. Mivel valótlan, ha felismerjük valótlan természetét, akkor, úgy mondják, eloszlattuk.
A Nap tehát jelen van és ragyog. Napfény vesz körül. Ahhoz, hogy megismerd a Napot, mégis az irányába kell fordítanod a szemed, és rá kell emelned tekinteted. Ugyanígy a kegyelem egyedül a gyakorlás segítségével ismerhető fel, jóllehet itt és most jelen van.
Az által a vágy által, hogy folyamatosan átadjam magam, remélem, hogy egyre növekvő kegyelmet tapasztalok.
Add át magad egyszer s mindenkorra, és számolj le a vágyakkal! Amíg a cselekvőség érzete megmarad, addig jelen van a vágy, akárcsak a személyiség. Ha ez eltűnik, akkor úgy találjuk, hogy az Önvaló tisztán felragyog.
A cselekvőség érzete a kötelék, nem maguk a cselekedetek.
„Légy csendes, és tudd: Isten vagyok.” Itt a csendesség teljes önátadás, az individualitás nyoma nélkül. Eluralkodik a csendesség, és az elme nem lesz nyugtalan. Az elme nyugtalansága az oka a vágynak, a cselekvőség érzésének és a személyiségnek. Ha annak vége, megjelenik a nyugalom. Ebben az esetben a „tudás” „létezést” jelent. Ez nem viszonylagos tudás, amely magában foglalná a tudás, az alany és a tárgy hármasságát.
*
Különböző utak vezetnek Tiruvannámalai városába, ám Tiruvannámalai ugyanaz, bármelyik úton érjük is el. Ehhez hasonlóan az alany megközelítése a személyiségtől függően változhat, az Önvaló azonban ugyanaz.
Ám ha az ember már Tiruvannámalaiban van, akkor nevetséges dolog az oda vezető útról kérdezősködnie. Ugyanígy, minthogy az Önvaló vagyunk, képtelenségnek tűnik azt kérdezni, hogyan valósíthatjuk meg az Önvalót. Már az Önvaló vagy. Maradj is akként, ez minden. A kérdés azért merül fel, mert jelenleg tévesen azonosítod az Önvalót a testtel. Ez a tudatlanság, aminek távoznia kell. Ha ez eloszlik, egyedül az Önvaló marad.
*
Szükséges az egyedüllét a dnyání számára [olyasvalakinek, aki a tudás ösvényét járja]?
Az egyedüllét az elmében található. Lehetséges, hogy valaki a világ forgatagában él, mégis fenntartja elméjének tökéletes higgadtságát. Az ilyen ember mindig egyedüllétben él. Más talán az erdőben lakozik, ám mégsem képes ellenőrzése alatt tartani elméjét. Róla nem mondható el, hogy egyedüllétben időzik. Az egyedüllét egyfajta elmeműködés. Az olyan ember, aki ragaszkodik a vágyhoz, nem lelhet egyedüllétre, bárhol tartózkodjon is, míg a kötődésektől mentes ember mindig egyedüllétben él.
*
Maháráddzsí, láthatjuk a halottakat?
Igen.
A jógik képesek megmutatni nekünk őket?
Igen, ők talán képesek erre. De ne kérd tőlem, hogy ezt tegyem, mert nem vagyok képes rá.
A Maharsi látja őket?
Igen, álmaimban.
Elérhetjük a célt a jóga által?
Igen.
A Maharsi írt a jógáról? Vannak könyvek, melyeket a Maharsi szerzett e tárgyban?
Igen.
(Miután a hölgy távozott, a Mester megjegyezte:)
Talán ismertük rokonainkat születésük előtt, hogy ismernünk kellene őket haláluk után?
*
Elégséges az intellektuális tudás?
Ha nem értesz meg valamit intellektuálisan, hogyan tudnád gyakorolni? Először tanuld meg intellektuálisan, de ne állj meg ezen a ponton. Ültesd át a gyakorlatba!
Amikor egyetlen filozófiai rendszerhez (sziddhántához) ragaszkodsz, akkor kénytelen vagy bírálni a többit. Ez a helyzet a kolostorok vezetőivel (mathádhipatikkal).
Nem várhatjuk el mindenkitől, hogy ugyanazt a cselekedetet végezze. Mindenki vérmérsékletének és elmúlt életeinek megfelelően cselekszik. Bölcsesség, odaadás és cselekvés (dnyána, bhakti, karma) összefonódnak. A formán történő meditáció megfelel egy bizonyos ember elméjének. Arra szolgál, hogy megszabadítsa őt a többi formától, és egyetlen formához kösse. Ez elvezet a célhoz. Lehetetlen azzal kezdeni, hogy a Szívre összpontosítjuk az elmét, tehát ezekre a segítségekre szükség van. Krisna azt mondja, hogy nincs születés (dzsanma) számodra, számomra és így tovább, később viszont azt állítja, hogy Áditja előtt született. Ardzsuna vitába száll ezzel. Ennélfogva tehát bizonyos, hogy mindenki saját fejlettségének megfelelően gondol Istenre.
Te azt állítod, hogy a test vagy az ébrenléti állapotban, ám nem vagy az az alvásban. Ha az egyén számára sokrétű egy test, akkor nem lehetnek végtelen képességei Istennek? Bármilyen módszert kövessen is valaki, a bölcs támogatja azt, hiszen ugyanúgy célhoz vezet, mint az összes többi.
*
Te Bhagaván [isteni] vagy, tehát tudod, mikor fogok részesülni dnyánában [transzcendens tudásban]. Mondd meg nekem, mikor leszek dnyání [a transzcendens tudás birtokosa]!
Ha Bhagaván vagyok, akkor nincs semmi az Önvalón kívül – tehát dnyání vagy adnyání sem létezik. Ha viszont nem vagyok az, akkor éppen olyan vagyok, mint te, és semmivel sem tudok többet nálad. Tehát nem válaszolhatom meg a kérdésedet.
*
Létezik egy állandó állapot; alvás, álom és ébrenlét pusztán mozzanatok abban. Olyanok, mint a vásznon mozgó képek a vetítés alatt.
Mindenki látja a vásznat is a képekkel együtt, ám figyelmen kívül hagyja az előbbit, és csak az utóbbira figyel. A dnyání azonban csupán a vásznat szemléli, nem pedig a képeket. A képek bizonyosan mozognak a vásznon, még sincsenek arra hatással. Maga a vászon nem mozog, hanem állandó marad.
Ugyanígy, ha valaki utazik a vonaton, úgy véli, hogy ő maga mozog. Az igazat megvallva azonban ül, és pihen a helyén, s a vonat az, ami gyorsan halad. ő azonban magára vetíti a vonat mozgását, mert a testtel azonosította önmagát. Azt állítja: „Elhagytam ezt az állomást… most egy másikat… most egy újabbat, és így tovább.” Egy kis elmélkedés megmutatja, hogy mozdulatlanul ül, s az állomások haladnak el mellette. Ez azonban nem tartja őt vissza attól, hogy azt állítsa, ő utazta végig az utat, mintha maga tette volna meg az út minden egyes lépését.
A dnyání teljesen tudatában van annak, hogy a Lét igaz állapota állandó és változatlan marad, s hogy minden cselekedet körülötte megy végbe. Természete nem változik, és állapotát a legkevésbé sem befolyásolja semmi. Mindenre egykedvűen tekint, és ő maga mindig boldog marad.
Az övé az igaz állapot, ami a lét elsődleges és természetes állapota is egyben. Ha az ember egyszer eléri azt, akkor meg is szilárdul benne. Ha egyszer megszilárdult benne, akkor örökké abban is marad. Ennélfogva az az állapot, amely a Páthála Lingam pincéjében uralkodott el, zavartalanul folytatódik, csupán annyi a különbség, hogy akkor a test mozdulatlan volt, míg most tevékeny.
Viselkedését tekintve a dnyání és az adnyání között nincs különbség. A különbség látásmódjukban áll. A tudatlan ember az egóval azonosítja önmagát, és annak cselekedeteit összetéveszti az Önvalóéval, míg a dnyání egója eltűnt, és ő nem korlátozza önmagát erre vagy arra a testre, erre vagy arra az eseményre. […]
*
Hogyan érhetem el az Önvalót?
Az Önvalót nem elérjük. Ha elérendő lenne, az azt jelentené, hogy nincs itt és most jelen, s hogy el kellene nyerni. Amit újonnan kapsz, azt el is fogod veszíteni, tehát nem lesz állandó. Ami nem állandó, arra nem érdemes törekedni, tehát én azt állítom, hogy az Önvalót nem elérjük. Te vagy az Önvaló, te már Az vagy. A helyzet az, hogy tudatlan vagy üdvös állapotod felől. A tudatlanság közbelép, és fátylat von a tiszta üdvösség elé. A kísérletek csupán e tudatlanság eloszlatására irányulnak. A tudatlanság hamis tudásból áll. A hamis tudást pedig az okozza, hogy az Önvalót tévesen azonosítod a testtel, az elmével és a többivel. Ennek a téves önazonosságnak távoznia kell, és akkor ami marad, az az Önvaló.
Hogyan történik ez meg?
Azáltal, hogy kutatod az Önvalót.
*
Úgy is végezhetem a szellemi gyakorlást, hogy a szamszárában [létforgatagban] maradok?
Bizonyosan. Az embernek így kell tennie.
A szamszára nem akadály? Hiszen minden szent könyv a világtól való visszavonulást szorgalmazza.
Szamszára csupán az elmédben létezik. […]
*
A folyamat során hogyan ér véget a „Ki vagyok én?” vagy az „én”-gondolat kutatása, amely maga is gondolat?
Amikor az erdőben a risik feleségei megkérdezték Szitától, hogy ki a férje a risik közül [maga Ráma is jelen volt közöttük], akkor ő elutasította mindegyiket, amikor rájuk mutattak, ám egyszerűen csak lehajtotta fejét, amikor Rámára került a sor. Csendje ékesszóló volt.
Ehhez hasonlóan a Védák is önmagukért beszélnek a néti-nétivel (nem ez, nem ez), ám azután csendben maradnak. Csendjük a valódi állapot. Ez a jelentése a csend általi magyarázatnak. Amikor elérjük az „én”-gondolat forrását, akkor az „én”-gondolat eltűnik, és ami marad, az az Önvaló.
*
Hogyan láthatjuk meg Istent?
Belül. Ha az elmét befelé fordítjuk, akkor Isten belső tudatosságként megnyilvánul.
Isten mindenben jelen van, minden dologban, amit magunk körül látunk. Azt mondják, mindenben Istent kellene látnunk.
Isten mindenben jelen van, a látóban is. Hol máshol lehetne Isten látható? Kívül nem találhatunk rá. Belül kell éreznünk. Hogy lássuk a dolgokat, ahhoz szükséges az elme. Meglátni azokban Istent – ez elmeműködés, ami viszont nem valós. A belső, elmétől megtisztított tudatosságot érezzük Istennek.
*
Mennyország és pokol – mik ezek?
A mennyországot és a poklot önmagadban hordozod. A vágyad, a haragod és az ehhez hasonlók teremtik meg ezeket a birodalmakat, melyek hasonlatosak az álmokhoz.
*
Úgy beszéltél a Szívről, mint a meditáció helyéről?
Igen, a Szív a meditáció helye.
Mi a Szív?
A Szív az Önvaló középpontja, az Önvaló pedig a középpontok középpontja. A Szív a lelki centrumot képviseli, nem pedig a testit.
*
Mi az az egyetlen dolog, amit megismerve minden kétségünk eloszlik?
Ismerd meg a kételkedőt! Ha a kételkedőt megragadtad, akkor nem merülnek fel kétségek. […]
Mi ennek a módszere?
A „Ki vagyok én?” kutatás.
*
[…] A Biblia azt mondja, hogy „Légy csendben, és tudd: Isten vagyok.” A csendesség az egyedüli kívánalom az Önvaló Istenként való felismeréséhez.
Vajon a Nyugat megérti-e valaha ezt a tanítást?
Az idő és a tér nem kérdés. A megértés az elme érettségétől függ. Mit számít, hogy az ember Keleten vagy Nyugaton él?
Nyugaton a szellemi vezetők azt állítják, hogy a szellemi középpont Indiában található. Van bármiféle érintkezés az indiai szellemi vezetők között? Lehetséges-e kapcsolat a Kelet és a Nyugat vezetői között?
Mit értesz szellemi középponton?
A szellemi középpont az, ahol a szellemi vezetők találhatók.
Mit értesz szellemi vezetőn?
A Nyugat válságban van. A tudományos ismeretek rendkívül előrehaladottak. Ezt a tudást arra használják, hogy pusztító erőket fejlesszenek ki. Van egy mozgalom, amely ezeket az erőket építő erőkké alakítaná. Ha így átalakítjuk őket, akkor a világ hasznára szolgálnak. E mozgalom vezetői a megmentők.
„Szellemi vezetőn” azokat értjük, akik „szellemiek”, ellentétben a „testiekkel”. A szellem korlátlan és forma nélküli. Ilyen a szellemi középpont is. Csak egyetlen efféle centrum létezik. Akár Nyugaton, akár Keleten, a középpont nem különbözhet, és nincs lokalitása sem. Minthogy határtalan, magában foglalja a vezetőket, az embereket, a világot, a pusztítás és az építés erőit. Nem tesz különbséget. Kapcsolatról beszélsz, mert a szellemi vezetőkre mint testet öltött lényekre gondolsz. A szellemi emberek nem testek, nincsenek tudatában testüknek. Az ilyen ember szellem, korlátlan és forma nélküli. Mindig egység van közöttük és mások között, sőt ők magukban foglalnak mindent.
***
Srí Ramana 1947-ben írta utolsó verseit, egyik jeles követője, Szúrí Nágammá kérésére. Ezek igen tömör formában foglalják össze tanítását:
Öt versszak az Önvalóról
(Ékátma pancsakam)
1. Elfelejtkezve az Önvalóról,
Az ember a testnek véli önmagát,
Számtalan születésen keresztülmegy,
Végül visszaemlékezve az Önvalóvá válik,
Ami ahhoz hasonló csupán,
Mint amikor felébred egy álomból,
Amelyben átvándorolt az egész világon.
2. Mindig az Önvaló vagyunk.
Aki felteszi magának a „Ki vagyok én?”
S a „Hol vagyok én?” kérdést,
Az olyan, mint az önazonosságát
És hollétét vizsgáló ittas ember.
3. A test az Önvalóban létezik.
Aki mégis az hiszi,
Hogy az Önvaló az élettelen testen belüli,
Az hasonlatos ahhoz a nézőhöz, aki úgy gondolja,
Hogy a vásznat, melyre a kép kivetül,
A mozgókép tartalmazza.
4. Létezik-e az ékszer az arany nélkül?
Létezik-e a test az Önvaló nélkül?
„Én a test vagyok” – véli a tudatlan,
Míg a megvilágosodott tudja: „Az Önvaló vagyok.”
5. Egyedül az Önvaló, az Egyetlen Valóság
Létezik örökkön-örökké.
Ha hajdanán az Első Tanító
Néma csendben nyilvánította ki,
Ki képes azt felfedni beszéddel?
Srí Ramana egészségi állapota élete vége felé erősen megromlott, ez azonban a legkevésbé sem zavarta őt abban, hogy tovább fogadja a látogatókat. A test elmúlását nem tekintette az útmutatás végének. Halála előtt így szólt az őt sirató követőkhöz: „Azt mondják, meghalok, de nem megyek sehová. Hová is mehetnék? Itt vagyok.”
Még halála napján is ragaszkodott ahhoz, hogy láthassák őt az ásramba érkezők. Amikor már minden mozdulat merő fájdalom volt, megkérte segítőit, hogy ültessék fel. A halálnak semmi jelét nem lehetett látni, csak azt, hogy az utolsó lélegzetet nem követte újabb. Abban a pillanatban hatalmas csillag haladt át lassan az égbolton, majd eltűnt az Arunácsala csúcsa mögött.