Arunácsala, Siva szent hegye

„Figyelj! Csak áll, érzéketlen Hegyként, tevékenysége titokzatos, meghaladja az emberi megértést. Ártatlanságom éveitől kezdve ott ragyogott az elmémben, hogy az Arunácsala valami páratlanul nagyszerű dolog, de még amikor megtudtam valakitől, hogy ugyanaz, mint Tiruvannámalai, akkor sem ismertem fel ennek jelentését. Amikor egészen magához vonzott engem, elcsendesítve elmémet, és én közel léptem hozzá, akkor láttam csak, hogy mozdulatlan(ul áll) (egy másik lehetséges fordítás: felismertem, hogy azt jelenti: Tökéletes Csendesség).”

(Srí Ramana Maharsi: Nyolc versszak a Srí Arunácsalához)

A magyar olvasók Paul Brunton India titkai című könyvében találkozhattak először “a Szent Jelzőtűz Hegyével”, azaz az Arunácsalával. A könyv 1934-ben jelent meg Baktay Ervin fordításában. Paul Brunton úgy állt a misztérium előtt, mint a kétkedő nyugati ember prototípusa:

„Fölnézek a Szent Jelzőtűz Hegyére, Arunácsalára, a Szent Vörös Hegyre, ahogyan a környék népe szereti nevezni. Életem színes hátterévé vált ez a hegy; akármit tegyek is, ha eszem, sétálok, beszélgetek vagy elmélkedem, csak fel kell emelni szememet, és ott látom különös, lapos tetejű alakját, künn a szabadban vagy az ablakon keresztül. Itt valahogyan nem lehet szabadulni tőle, de még kevésbé szabadulhatnék az alól a sajátos igézet alól, amellyel a hegy hat rám. Már-már azt kezdem hinni, hogy ez a furcsa magányos csúcs megbűvölt engem. A környéken hagyomány él, hogy a hegy belül egészen üres, és bensejében több nagy szellemi lény lakozik a halandó szemnek láthatatlanul, de én ezt gyerekes legendának tartom. És ez a magányos hegy mégis hatalmas erővel láncol magához, annak ellenére, hogy hasonlíthatatlanul szebb és hatásosabb hegyeket is láttam már. A természetnek ez a faragatlanul nyers műve, rendetlen tömegekbe torlódott vörös laterit szikláival, amelyek tompa tűzfénnyel látszanak izzani a napsütésben, valami erősen személyes jelleggel bír, s ebből szinte kézzelfoghatóan árad a tiszteletet ébresztő hatás.”

(Baktay Ervin fordítása)

A szent hegyekről általában

“A hegyek szimbolikája és vallási jelentősége határtalan.” (Mircea Eliade) A szent hegy legerősebb archetipikus képe minden bizonnyal a kozmikus tengely, amely a világ közepén áll, és összeköti a különböző létsíkokat, a poklok mélyétől egészen a hetedik mennyországig. A mitológia szerint ez a tengely adja meg a rendet és a biztonságot a körülötte lévő világnak. A hegy természetesen nemcsak a tengely archetípusa lehet égbe törő csúcsával, de utalhat sírra, szentélyre, templomra, a barlangjai utalhatnak az anyaméhre, és még folytathatnánk a felsorolást. A hegycsúcs, mely közelebb van az éghez, ahol a hit szerint Isten lakozik, számos drámai kinyilatkoztatás helyszíne volt a vallástörténetben. Gondoljunk csak a Sínai-hegyre, ahová leszáll Isten, hogy kinyilatkoztassa Mózesnek a Tórát, vagy a Hira-hegyre, ahol Mohamed meghallja a Korán első hangjait, vagy a Tábor-hegyre, ahol Jézus színeváltozása történt, vagy a hegyi beszéd helyszínére. De persze nemcsak a zsidó-keresztény vallásban játszik a szent hegy ilyen fontos szerepet. A görögöknél például Olümposz az istenek lakhelye, a japánoknál a Fuji, az ausztrál őslakosoknál az Uluru-szikla, és még vég nélkül folytathatnánk.
Természetesen a hindu hagyományban is élénken él a szent hegy képe. A Méru vagy Szuméru a világ tengelye, a Kailásza Siva lakhelye, ahol a Nagy Isten a meditáció üdvösségébe merülve ül, és a Kailászán nyilatkoztatta ki a jóga testhelyzeteit is a mitológia szerint. Sivát azonban nemcsak ehhez a Tibetben található hegyhez kötik, hanem az Arunácsalához is.